Szebeni Szabolcs

Gimnazista koromban volt először, hogy gyakran elgondolkodtam azon a grandiózus kérdésen, „Mi akarsz lenni, ha nagy leszel?”. Ez szerintem egy borzasztóan nehéz témakör, főleg abban a korban amikor valamilyen irányt kell választania, hogy az ember megtalálja azt a hivatást, melyet szívesen csinál még akkor is, ha éppen rossz napja van. Nekem sem volt könnyebb dolgom, mint másnak, de mégis szerencsésnek érzem magam, amiért ilyen hamar megtaláltam azt a bizonyos hivatást, melyre szívesen fordítok energiát, időt. Mert mi sem izgalmasabb annál, hogy pár lencse segítségével „időt utazunk”.
Amikor beszabadultam az egyetemre és felvettem első óráimat, kötelezően fel kellett vennem minimum egy csillagászati órát is. Ez a bizonyos óra a „Bevezetés a Csillagászatba I.” kurzus volt, amely keretei közt adódót a lehetőség, hogy a Szegedi csillagvizsgáló rendkívüli kis csapatával megismerkedjem, mely csapatnak és társaságnak a része lehetek én is már lassan 3 éve. Bár nem a csillagászat lett a fő hivatásom, mégis szerintem elég menő, hogy nappal az univerzum legkisebb méreteivel dolgozhatok, este pedig a legnagyobbjaival. Ez a kettőség az, ami engem a csillagászatban megfogott, hogy bármennyire is parányiak azok a bizonyos mindent megalkotó részecskék mégis mekkora objektumokat képesek létrehozni.